Shannon Violette Marks

Belevájja a körmét a vállamba, mire az eddiginél is jobban megrémülök tőle.
– Csak akkor lehetsz boldog, ha néha boldogtalan vagy. Ugye tudod ezt?

Ez volnék én

Teljes név: Shannon Marks
Kor: 21
Nem: nő
Születés: 1992. szeptember 1. | Valami kisvárosban… annyit költöztünk, hogy nem tudnám megmondani
Play by: Anna Christine Speckhart
Titulus: But I love him
Csoport: Mortal angyalok
Képesség: nincs
Becenév: Shannon, esetleg Shan de nem vagyok oda érte
Szeret: gyerekek,  napsütéses rétek, Isaac,  Mary, család, ha segíthetek, mosoly
Nem szeret: tehetetlenség, kegyetlenség,  alattomosság, lekicsinylés, szánalom

Kinézet: Úgy hiszem ez sosem volt valami nagy szám, régebben még próbáltam is tenni valamit érte, sminkelni, meg ilyenek, de, mikor már nem csak magadról kell gondoskodnod, nem csak, hogy időd, és energiád nincs erre, de őszintén nem is érdekel. Nincs már olyan ember, akinek tetszeni szeretnék. Persze, azért valahogy mindig kinézek, de öt perc már hosszú idő, amikor arról van szó, hogy öltözzek, mit vegyek fel. Általában felkapok egy farmert, valamilyen pólót, és egy kardigánt, vagy pulóvert. Imádom, mikor hosszú ujja van, és beletudom bugyolálni magam, kellemes érzéssel tölt el. Általában próbálok halványabb színű ruhadarabokat válogatni, mivel igen sápadt bőröm van, ezt pedig nem igazán szeretem hangsúlyozni, mert szerintem egyáltalán nem szép. Egyedül az alakomra mondhatjuk azt, hogy szerencsés vagyok vele. A szülés után sem változott meg oly’ mértékben, ami egy nagy előny. Előtte se volt rá panaszom, mindig is magas, vékonyka gyerek voltam.
Kiskoromban akárhogy etettek nem akarództam hízni, gyenge voltam, állandóan betegeskedtem.

Jellem: Az a fajta ember vagyok, aki ha elmegy melletted rád mosolyog, hangosan köszön, segít hogyha kell, és ha találkozik veled a boltban, mindig megkérdezi, hogy mi újság veled.
Szeretem, hogyha mindenki boldog és nyugodt körülöttem, szeretek segíteni, és teles szívemből vallom, hogy adni jobb, mint kapni. Sőt kötelességünk segíteni ha nekünk több jutott, mint másoknak.
Tanító néni, vagy óvónő szerettem volna lenni világ életemben, csak hát ott volt Lena, és én elszakadni tőle? Lehetetlen dolog, főleg mikor kicsi volt, anyukám szerint elkényeztettem, mivel ha sírt én egyszerűen nem bírtam hallgatni. Kit érdekel az önnyugtatás és egyéb baromságok, ha a kis Lenám sír, az azért van mert valami baja van, én pedig azért vagyok, hogy mellette legyek, vigyázzak rá, megvigasztaljam.
Sosem hagytam egyedül, egészen három éves koráig, és nem tudom ő vagy én bőgtem jobban a beszoktatós kiscsoportban.

És most valahogy egy ártatlan báránykának tűnök, de nem, hidd el nem szabad ítélkezni így előre.
Ha egyszer találkozol egy bizonyos férfival, biztosra veszem, hogy szívesen elmagyarázza micsoda idegesítő lény is vagyok, ha tudni akarok valamit, én addig nem nyugszom, míg meg nem tudom amit akarok. Tehát kitartó vagyok, azonban sosem cselekszem hirtelen felindulásból, mindig alaposan átgondolom a döntéseimet, és minden eshetőséget számításba veszek.
Azt hiszem még egy jó tulajdonságom, hogy képes vagyok megőrizni a hideg véremet.  

— Egy szörnyeteg lesz.
— Nem tudhatod.
— Csak áltatod magad, pontosan tudod, hogy ennek nem lesz jó vége.
— Még meg sem született… áruld csak el, akkor mégis honnan tudod, hogy egy vérengző állat lesz?
— Mert ismerem az apját.
— Utálom, mikor egy gyereket a szülei alapján ítélnek meg.
— Pedig általában jól teszik.
— Szóval minden bankrabló gyerek az apja/anyja „hivatását” fogja követni ha felnő?
— Valószínű.
— Ezt nem gondolhatod komolyan.
— Miért nem? Ugyanaz az ember vagyunk nem? Csak én vagyok a reálisabb éned.
— Azt kétlem — kezem ökölbe szorult, egy másodpercig talán még a tükör felé is lendült, hogy belevágjam az öklömet. Véres cafatokra szabdalódjon, az üveg pedig egy szempillantás alatt robbanhon szét. Végül mégis csak óvatosan érintette meg a másik kezet. Az én kezemet, az ő kezét. Megőrültem volna? Ha már magammal beszélgetek, a tükörben az annak számít, ugye?
Csodálkozik az ember ha megőrül? Démonok, angyalok, Pokol, Menny… a mese életre kelt és hirtelen én is szerepelek benne.
Olyan hihetetlennek tűnik, hogy ez mind létezik, ez mind valóság, és nem csak lázálomban fetrengek, valahol egy kórház rideg falaki közt.
A legjobb barátnőm angyal. A szerelmem démon.
Démon. Még mindig csak ízlelgettem a szót, és valahogy nem volt bizalomgerjesztő hangzása. Mi lesz legközelebb, behúz egy sikátorba, és kegyetlenül szétmarcangol? Eszetlen vérontás… mert nincs olyan ember, aki ártatlanul ég a pokol tüzében. Gyilkos. Rabló. Erőszaktevő. Kegyetlenség. Embertelenség. Halál.
Ez igaz? Megváltoztat a halál? Egyáltalán létezik olyan, hogy egy ember kivetkőzi régi mivoltát?
Cas észrevehette, hogy eltávolodom tőle, nem is tudatosan teszem, csak az ösztöneim súgják azt, hogy „Menekülj egy démon te hülye! Hallottál már kedves démonról?”
Összefontam a karjaimat, mikor hideg fuvallat érkezett az ajtónyitással. Nem is kellet hátra pillantanom tudtam ki az. Hátulról karolt át, azonban én leráztam a karjait és szembe fordultam vele.
— Mi a bűnöd Cas?
Tudnom kell, nem számít milyen borzalom. Nem számít. Hogyha szeretem, számít ez? Hogy milyen volt mielőtt megismertem? Számít]/i]. Nem beszél. Nem vagyok egy gyenge nádszál! Ki vele!
Üvölteni lett volna kedvem, e helyet csak az átkozott csend keringett körülöttünk.
— Megöltem valakit.
Erre számítottam nem? Akkor mégis miért hat ilyen hideg súlyként a vállamon. Miért ilyen nehéz? Nem számít, nem igaz? Ezt mondogattam, nem érdekel, szeretem. Tényleg így van? Nem tudom.

— Nagymama! Isaac! — kiáltottam, ahogy beléptem a házba. Apró fehér pelyhek szálingóztak be a nyitott ajtón. Ahogy körülnéztem olyan rossz előérzet fogott el. A kistányér félig tele hevert kiborítva az asztalon, a kiskanál a földön. Valami történt. Ott villog, az agyamban s egyszerűen nem tudom kiverni. — Mama, Isaac! — nyugodt akarta lenni, de a hangom olyan hisztérikusan verődött vissza az üres falakról…
Apró lábak csattantak a kövön, és Isaac mosolygós arca bukkant fel. Ijedten kaptam fel a földről, a kék rugdalózót vér áztatta, egy pillanatra még levegőt is elfelejtettem venni.

A takarómba kapaszkodtam, és szaporán kapkodtam a levegőt. Csak egy rossz álom. Csak egy rossz álom.Nyugtatgattam magamat, nagy segítségemre volt, hogy a kisfiam az ágyban állt és engem figyelt. Csodálkozom, hogy még nem kezdett el sírni.
— Na, jó reggelt kis katona!

A pépes maszlagot próbáltam beletömni a pici szájába, de úgy tűnt nem igazán ízlik neki. Próbáltam már a „Nézd, én is eszem, jaj de finom!” módszert, könyörögtem, de nem vált be.
— Apa — egy pillanatra megállok, és ránézek a picire. Nem hiszem el, hogy ő mondta, még sosem beszélt csak gőgicsélt. Meg kellene, hogy dicsérjem, de egyszerűen nem megy. — Apa.
— Ma nem jön — hangom komoly, gyorsan megrázom a fejem és Isaacre mosolygok. Felém nyújtja aprócska kezeit.