Hosszú lábaim vannak, nagyon-nagyon hosszú lábaim. Minden bizonnyal ez az első, amit megnéznek rajtam; a gyönyörű lábaim. Igen, büszke vagyok rájuk, és a magasságomra is, hiszen nő létemre magasabb vagyok, mint az átlag. Ezt büszkén, felszegett fejjel vállalom, amitől csak még magasabbnak tűnök. A karcsú, modell alkatom pedig már csak hab a tortán, hogy az összkép tökéletes legyen. Bizony, tökéletes vagyok. Akinek meg nem tetszem, annak nemes egyszerűséggel rossz az ízlése. Ennyi.
Szeretem a nőies és az elegáns ruhákat, no meg a drága ékszereket. Azok a gyengéim. Egy kis rubint itt, egy kis gyémánt ott, és máris levesznek a lábaimról. Azokról a csodás lábaimról.
Az arcomra sem lehet panasz, hiszen csinos pofival áldott meg a sors. Sőt, ez a csinos pofi olyannyira ártatlannak tűnik, hogy sokakat képes vagyok megtéveszteni. Sokkal inkább hinnének angyalnak, mintsem démonnak. Ám amint megvillantom a fogam fehérjét, kitör a pánik. Szeretem a pánikot, mert izgalmas.

Egoista, arrogáns, hataloméhes dög, aki csak magával törődik. Leginkább így szoktak jellemezni. És valóban, ez az igazság, tényleg ilyen vagyok. Viszont mentségemre szóljon, hogy démon vagyok, márpedig a démonok ilyenek, nemde? Sőt, én még a jobbik fajtához tartozom, hiszen nem lelek örömöt mások szenvedésében. Egyszóval, nem szokásom kínozni másokat. Ugyan, az én kezeim ahhoz túl finomak, és én magam is egy Úrinő vagyok. Az ilyesfajta alantas munka pedig nem nekem való. Ellenben, ha úgy adódik, akkor könnyedén találok valakit, hogy elvégezze helyettem a feladat mocskos részét. Ettől függetlenül ez nem azt jelenti, hogy könyörületes vagyok, vagy ilyesmi. Sokkal inkább a finnyás szó találó erre. Nem szeretem, ha véres lesz a kezem, vagy a ruhám. Voltaképpen olyan vagyok, mint egy királykisasszony. Kényes, lenéző, másokat ugráltató, és még sorolhatnám. Bár én sokkal inkább tartom magam Királynőnek, ami szintén csak azt bizonyítja, hogy az arroganciám mennyire határtalan.

Akad egy pár az ősdémonok és az - most nevetni fogsz! - ősangyalok között. Gyűlölöm mindet, amiért az idióta háborújukkal vannak elfoglalva már mióta. Engem ez a háborúsdi hidegen hagy, akárcsak azok a démonok és angyalok, akik az életüket is kockára teszik érte. Így mondhatni, hogy ez alól a rokonaim sem élveznek kivételt. Két testvérem említhető meg, akiket még úgy ahogy elviselek; David és Marco.

A gyermekeim, akikkel ugyan személyesen nem tartom a kapcsolatot, de ha hívnak, állok rendelkezésükre bármikor. Nem mondom, hogy szeretem őket, hiszen démon vagyok, nem lehetnek ilyesfajta érzéseim. Ettől függetlenül úgy érzem, hogy felelősséggel tartozom értük.

Unalom, unalom, unalom. Unatkozom, de annyira unatkozom! Szinte szavakba sem tudom önteni, hogy mennyire. Ez a szörnyű abban, ha valaki már annyi idős, mint én. Pláne, ha az illető még démon is ráadásképp. Rengeteg évünk volt szórakozni, öldökölni, harcolni a jó ellen, és még sorolhatnám. És mi maradt végül? Az unalom. Igaz, egy szavam sem lehet, elvégre a mai napig fényűző életet élek, és az a pompa, ami körülvesz, fenséges. Bizony, az egyedüli dolog, ami még képes némi színt varázsolni a szürke és unalmas hétköznapjaimba, az a gazdagság, a siker, a hatalom, no meg a pénz. És a javak, amiket a pénzből lehet venni. Persze egy idő után már ez sem elégítheti ki egy ősdémon vágyait. Voltaképpen semmi sem. Olybá tűnik, hogy a testvéreim még mindig nem unták meg a viszálykeltést, és az angyalok üldözését, na meg ezt az egész háborús dolgot. Csak irigyelni tudom őket, de sem átérezni, sem megérteni nem vagyok képes a helyzetüket. Hogy nem unták még meg? Hogy lehetséges ez? Ostobaság! Azt nem veszik észre, hogy öregek vagyunk mi már ehhez? Ehhez a… játékhoz, amit játszanak a szárnyasokkal? Arról nem is beszélve, hogy némelyikük még mindig úgy viselkedik, mint egy fiatal démon. Az ösztöneinek él, nem tiszteli a rangidősebbet, mocskot hagy maga után. Undorító egy faj vagyunk mi, én mondom! Nem is tagadom hát, hogy a démonok nagyrészét megvetem. Lenézem őket, amiért olyanok, amilyenek. Csakis azokat az egyedeket kezelem egyenrangú félként, akik előbb gondolkodnak, aztán cselekszenek. Mert bárki bármit mond, a végén úgyis mindig az ilyenek kerülnek hatalomra. Csak és kizárólag megfontoltan lehet manipulálni és irányítani másokat, hirtelen haraggal semmiképp. Bizony, ilyen bölcs vagyok én, csak ezt szeretem eltitkolni. Szeretek meglepetést okozni másoknak, talán ez az oka. Elvégre így izgalmas az élet, már amennyire. Utálom a monotonitást, éljen a spontaneitás! Ez az én mottóm. Néha magam is úgy viselkedek, mint egy fiatalabb kiadású démonfatty. Ez arra értendő, hogy szeretem habzsolni az élet szebbik oldalát. Ugyanakkor a rosszat meg messziről elkerülöm, ha tehetem. Ezért is maradok ki az angyalok és démonok harcából. Ha ők mindenáron ki akarnak purcanni, hát legyen! Ki vagyok én, hogy megakadályozzam őket eme nemes cselekedetükben? Nem azt mondom, hogy gyáva vagyok, és azért nem vonulok be egy lándzsával a kezemben a csatatérre. Ugyan, kérlek! Kezdjük azzal, hogy aligha tudnának engem elpusztítani, hiszen már… egy jó ideje élek. Ettől függetlenül én velük ellentétben nem találok semmi vonzót a hadakozásban. Nem tesz boldoggá, sokkal inkább halálra unom magam. Persze nyilván ők sem azért teszik mindezt, mert olyan hú de nagy móka és kacagás, csak akkor kérdem én; miért teszik? Egyáltalán megéri nekik? Továbbá engem tényleg foglalkoztat ez a kérdés? Nem, nem hinném. Én amondó vagyok, hogy mindenki tegye azt, amit jónak vél. Ha háborúzni támad kedve, akkor tegye azt. Ha meg nem, akkor éljen egy kicsit, hiszen a halál olyan gyorsan beköszönt a szánalmas kis, rövid életükbe, hogy azt szinte észre sem veszik. Egyik percről a másikra beinteget, kérdés nélkül, váratlanul. Nekem nem kell ettől tartanom, mivel majdhogynem halhatatlan vagyok, de ti vajon elmondhatjátok magatokról ugyanezt? Erősen kétlem.