178 cm magas, szálkásan izmos testalkatú férfiú vagyok, Kék szemeim anyámtól örököltem, mely ugyan olyan átható pillantásokra képes. Hajam rövidre vágott, így sok gondom nincsen vele. Arcom a rosszabb napokon borostás a két napostól a négy naposig terjedő szinten. Jobb napjaimon viszont makulátlan, még csak a borosta halvány árnyéka sem látszódik képemen.  

Kezdhetném úgy, hogy nálam nyugisabb embert még nem hordott hátán a föld, s mindig türelmes és elnéző vagyok másokkal szemben…de kit akarok én itt becsapni? Az igazság az, hogy  lobbanékony, hírtelen, ami a szívemen az a számon típus vagyok. Hogy egy cseppet említsek pár jó tulajdonságot is, talán itt a helye annak, hogy kedves vagyok –már aki megérdemli-, szeretem az állatokat- de csak a négylábú fajtát-. Talán mondhatom, hogy az igazi jellemem még én magam sem  ismerem. Mondhatnám, hogy tökéletes vagyok, és nincsenek hibáim, hiszen az angyalokat tökéletesrealkották. Ám valahogy még sem vagyok az. Megvan bennem az ellentmondás, a harag, az önálló döntésre való hajlam, és az emberi érzelmek is dominálnak bennem.

Furcsa, mikor végigmegyünk egy számunkra kijelölt úton, s a következő pillanatban már ismét egy másik úton haladunk előre, s lassan már újra egy új úton lépkedünk. Simon-t már évek óta figyeltem a távolból. A kezdetekben nála aranyosabb kisfiút nem hordott hátán a föld, és most… most minden egyes napon, egy új ártatlan élet szenved tőle. Embereknek még nem ártott, de amit maga mögött hagy… szívembe tép mikor kezembe emelem az apró kis élettelen testet. És most is hasonló a helyzet. Kezemben egy élettelen kisállattal, minek szárnyát szegték, nyakát törték. Apró kis teste még meleg…
Lehunyt szemekkel álltam néhány percig, halk imát mormogva magamban mikor jobbom picinyke mellkasára illesztettem.
Halovány fény törte meg a sötétséget, mely ujjaim alatt fénylett fel. Lassan halk szívdobbanások jelezték, élet visszatért apró testébe, s lelke elfoglalta a már megszokott helyét.
Arcomon halvány mosollyal bontottam ki kezeim, s hagytam had reppenjen tova, ám mosolyom amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan tűnt is el. Helyét komor pillantások, tűzben izzó felragyogó lélektükrök vették át.
Tudom nem lenne szabad ilyesmit tennem. Nem lehetne ezt megtennem, ám még is… Simon viselkedése mindent megváltoztatott. Aki életet ad, életet is elvehet… vagy ez helytelen?
Elvakulva a szenvedések látványától, a sok haláltól, szárnyat bontva toppantam be a fiú szobájába.
A rémület az arcán, mindent elárult. Hitetlensége tükröződött rajta, s talán még arra is rávehettem volna, hogy minden nap elmenjen imádkozni.
-Mit képzelsz magadról??! Úgy hiszed, mindent megtehetsz?! Életeket elvenni?
-Ki…ki…ki maga?- hebegte megdermedve, miközben én egyre közelebb lépkedtem hozzá, miközben szobájában elhalványodtak a fények.
Mellé érve kezem homlokára csúsztattam. Ha életet adok, el is vehetem. Elvehetem, mert nem jogosan az övé. Éreztem szívének heves dobbanását, ziháló lélegzetvételét. Éreztem miképpen kezd gyengülni.
-Érzed ezt?! Érzed mily’ fájdalmas, mikor elszökik testedből az élet?! Hány apró lény élete szárad a lelkeden?!- pillanatnyi szünetet tartva elvettem kezem a fiúról, majd távolabb lépve tőle, figyeltem egyre közeledő haláltusáját. – Az élet, mit kaptál, nem arra való, hogy másokét elvedd…- egyetlen csettintésemmel fájdalmai megszűntek, élete ismét visszatért testébe. –Többet nem bánthatod őket! nem takarítok mindig utánad!! Simon… nem ezt a sorsot szánták neked….
A fiú nem felelt, csak köhögött párat, majd félelemmel, vegyes tisztelettel emelte rám tekintetét, s közben nem tudom miért, de megsajnáltam. Megsajnáltam tévútra vezetett életét. Megsajnáltam, mert céltalanná vált léte.
-Simon… vigyázz másokra… tetteiddel megpecsételed sorsod. –vettem egy nagyobb levegőt, szárnyaim szinte egy szempillantás alatt váltak semmivé, ahogy én magam is eltűntem szemei elől.
Nem tudtam mit kellene tennem még, s azt sem, vajon hatásos volt e az, mit tettem. Vajon csak megrémítettem, s félelmet plántáltam szívébe? Vajon csak elhintettem benne az angyaloktól való félelmet, vagy rávezettem arra tisztelnie kellene az életet ismételten?
Lehorgasztott fejjel sétáltam végig a parkban, majd letelepedve egy padra, megtámaszkodtam térdeimen, s csendesen hallgattam a természet lágy neszeit, miközben egyre csak a fiún gondolkodtam.
Bíztam benne, egyszer majd megbékél, s nem bánt másokat. Hiába cselekedtem e-képpen, védő tekintetem nem veszem le eztán sem róla. Figyelem minden léptét, s talán egyszer visszatér belé az a gyermeki ártatlan lélek, ki nem képes ártani senkinek sem.
Remény, mely utoljára hal meg…