JEREMIAH EVAN MCCAULEY

A tudás bűn, de nyugodj meg, te ártatlan vagy!

Ez volnék én

Teljes név: Jeremiah Evan McCauley
Kor: 23
Nem: férfi
Születés: 1990. Május. 13. - Pokol
Play by: Jamie Campbell Bower
Titulus: Lady Killer
Csoport: Démon
Képesség: Manipulálás
Becenév: Jeremy meg amit adnak neki.
Szeret: a képességét, a nőket, a bulikat, a zenét, a gitárját
Nem szeret: az értelmetlen dolgokat, a hisztériát, a hűtlenséget, az ellenállást, az engedetlenséget
Kinézet: Mit is szeretnél tudni a külsőmről? Bárcsak a fejedbe látnék és megmondhatnám, hogy téged nem érdekel az angyali és kisfiús kinézetem, mert te valami másra vagy kíváncsi. Ha együtt nézünk a tükörbe, akkor látod, hogy látszólag mennyire átlagos vagyok, hisz többnyire ugyanolyan kapucnis felsőt hordok, mint a többi hozzám hasonló srác. Az arcom, bármennyire próbálom leplezni és titkolni mások előtt, néha olyan kifejezéstelennek tűnik, amikor valami olyan dolog, érzés ér amire nem számítottam éppen és cseppet sem pozitív hatást gyakorol rám. Tudom, hogy neked is vannak különféle arckifejezéseid, különben most nem látnám az arcodon mennyire érdekel az én monológom. Pont ezért kérlek, hogy ne szakíts félbe, mert ha elkezdesz beszélni arról milyen szépek a kék szemeim és mennyire talál a szőke hajszínemhez, akkor természetes, hogy össze zavarsz s, nem tudom követni a szálat amit követni szándékoztam. De most, hogy van szemed és látod, milyen színű a hajam, szemem már meg sem kell említenem, mennyire változó a bőrszínem. Némely pillanatokban, amikor nem a túláradó boldogság kerít a hatalmába és tűnik élettel telinek az arcom, nos akkor elmondhatjuk, hogy az én bőrszínem is falfehérré változott akár a tehetetlenségtől, rosszkedvtől vagy bármitől, amire ráfoghatnám mennyire kedvromboló. Magas vagyok, ez tény. Hiszen te is látod, a 150 centit már régen elhagytam és nem hasonlítok egy kisfiúra sem. Felnőttem. Igen ezzel magyarázhatnám a 197 körüli magasságot. Bár az őszintét megvallva nagyon régen méretkeztem, lehet több vagyok. Nem tudom. Hogy hány kiló vagyok azt ne kérdezd. Úgysem mondanám el, mert az rám tartozik és rajtam kívül senki másra. Még az olyan kíváncsiskodó személyiségűekre sem mint amilyen te vagy. Igen, igen, igen. Szinte mindenről beszéltem csak arról nem, hogy miért látni engem majdnem mindig ugyanazokban a színekben. Kék. Fekete. Fehér. Sötétzöld. Szürke. Hát azért mert ezek a kedvenc színeim és általában ezek közül a színek közül választok. Amelyikhez éppen kedvem támad. De vigyázz! Jaj neked ha ne adj Isten lila színű inget szándékoznál rám adni. Azt nem szeretem. Remélem ezt megjegyezted és nem kell tovább folytatnom a magamról elmondottakat.
Jellem: Én flegmatikus jellemmel rendelkezem, mondhatni akárcsak az apám. Mit jelent ez? Oh nagyon egyszerű rájönni, elég csak arra gondolni, hogy mennyire nyugodt és a kiegyensúlyozott vagyok. A kívülről érkező benyomások sokkal harmonikusabb hatást gyakorolnak rám, mint bárki másra a családomban. Én pillanatnyi helyzetemet és magát az életemet szerencsés kiegyensúlyozottsággal szemlélem, ellentétben a többiekkel akik állandó harcban állnak környezetükkel. Szenvtelenül tekintek az életre, nem látok benne semmi rosszat, tehát az én szememben mindennek a forrása a nyugalom. A mindenkori hűvös és derűs szemlélőként tekint rám mindenki a családban, akit nem vesznek igénybe szüntelenül a benyomások. A mindenkiben és mindenben jelentkező tökéletlenségek és hibák nem bosszantanak, tehát elfogadom az embereket olyanoknak, amilyenek. Bár azt sosem mondtam senkinek, hogy néha nem mosolygok élvezettel azon amit látok. Például ha valaki helyzetén egy picivel ronthatok máris sokkal jobban érzem magam, mert van valaki aki azon nyafog milyen szerencsétlen az élete. Az ember legyen elégedett a sorsával – mondhatnám nyugodtan és józanul. Én mindezt el is fogadom, csak mások ne akarjanak megváltoztatni, mert azt sosem néztem jó szemmel. Néha őszintén nem tudom megérteni az apámat, de a nagyapámat sem, meg az ő apját sem, meg annak az apját sem vagyis visszamenőleg egy McCauley-t sem.
Ez az én családom

Anya: Beatrice Fawcett ×× 41 ×× Démon ×× Kitünő, de csak azért mert azt teszi amit én akarok.
Apa: Iason McCauley ×× 42 ×× Démon ×× Szintén, mert ő is azt teszi amit én mondok neki.
Testvér/Testvérek: Gwendolyn McCauley×× 18 ×× Démon ×× Nagyon-nagyon jó, de csak mert hátradől az ágyban amikor kérem.
Egyéb hozzátartozók: Lily Campbell×× 21 ×× Démon ×× Szeret, de én nem szeretem őt és ez az ami elrontja kettőnk között a kapcsolatot.

Ez az én életem

- Fázom. – suttogtam halkan és kedvetlenül az előre jól kitervezett arckifejezéssel az arcomon. Láttam ahogy megsajnál és rám terít egy pokrócot majd ő is hozzám simul. Csak ez kellett, utálok kempingezni és bármit kitalálok csak ne kelljen bemennem a sátorba. Nekem az a hely, túl kicsi, nem férek benne el és túl kevés a lehetőségem érvényesülni. Idekint bármit megtehetek és ez tetszik a természet adta nagy területben.
- De hiszen a bőröd nem is didereg a hidegtől. – elhúzódott tőlem és igyekezett minél előbb magamra hagyni, mert rájött becsapták.
- Ne, gyere vissza! – kinyújtottam felé a kezem és kérlelő kiskutya szemekkel ránéztem. Persze, hogy gyenge volt és a szíve túl törékeny az ellenálláshoz. Visszajött és hagyta, hogy az ártatlan, más karjaiba bújós, gyenge kisfiút játsszam, közben dehogy voltam az. Elhitetni vele ezt, mégis csodálatos érzés volt, hiszen sikerült még egy halandót becsapni. Valamilyen bugyuta egyetemistának néz, de csak mert az első perctől fogva így mutatkoztam be neki. Elvégre azt mégsem mondhattam, hogy a Pokol démona vagyok, az megrémisztené az ő tudatlan lényét, ezt meg egyelőre nem akarom. Miért is akarnám, ha közben kihasználhatom a bizalmát és tönkre tehetem az ő féltve őrzött lelkét? A lelkét, amit senkinek sem mutatna meg, de nem azért mert olyan piszkos és ronda, hanem mert olyan tiszta meg ártatlan. Sosem volt úgy tiszta igazán egy piszkos gondolata sem, nem volt még férfival és ez tetszik benne. A szűz lányokat mindig sokkal jobban kedveltem, de csak addig a pillanatig amíg azok voltak, utána már nem. Semmi figyelemreméltó nincs utána bennük, hiszen a szépségük mulandó és a lelkük sem marad örökre tiszta. A lelkük amit annyira szeretek, hogy majd felfalok ha lehetőségem volna rá. De nincs, mivel én csak megtörni szeretem őket és becsapni. Erre mind szükségük van, hogy ráébredjenek milyen silány az életük és senkinek sem számítanak az égvilágon.
- Olyan aranyos vagy így. Legszívesebben sosem engednélek el Jeremiah. – felsóhajtott és a hajamba túrt, aminek a következtében azonnal felnéztem rá s, mosolyogtam. Tetszett neki a mosolyom, ez biztos hiszen egész idő alatt az ajkaimra összpontosított. Igen, tudtam, hogy nyert ügyem van és ha úgy akarom, akkor nem csak a mosolyomat fogja szeretni, hanem azt is amit tenni készülök vele. Ki kellett várnom a megfelelő pillanatot, amikor megcsókolhatom őt és akár még a felsőjét is levehetem. Annyira csöppnyi és vonzó ajka volt, hogy nem tudtam tovább türtőztetni magam. Feljebb hajoltam, hogy magasabb lehessek nála és hátra tudjam lökni a csók közben. Szeretem jól és észrevétlenül kierőszakolni azokat a pillanatokat amiktől minden egyes ártatlan kislány tart. Ő is az volt, éppen ezért nem emlékeztem a nevére amit mondott. Nem volt olyan fontos, hogy észben tartsam kicsoda, hiszen azt sem tudja ki vagyok pontosan. Csak az álarcot látja, amit hagytam, hogy lásson és higgyen benne, de ez nem a valóság. Ahogy a csók sem, amit annyira meg tudok játszani egyetlen egy fontos dologért. Igen, megakarom tanítani neki, hogy az életet élvezni is lehet, nem pedig bebújni a teste védőtemplomába, ahol senkivel sem érintkezik.
- Akkor soha ne engedj el. – felé magasodtam és a lehető legaranyosabb mosolyomat vettem elő, hogy elhiggye komolyan beszélek s, valóban azt szeretném ha soha sem engedne el. De nem. Én egy halandót sosem fogok szeretni, csak feláldozható parasztok az én sakktáblámon és semmi többek.