INEZ LAILA BELIKOV

A jó is lehet rossz, és a gonosz is jó!

Ez volnék én

Teljes név: Inez Laila Belikov
Kor: 19
Nem: nő
Születés: 1994. június 2., Pokol
Play by: Amber Heard
Titulus: angelic demon
Csoport: démonok
Képesség: Jövőbe látás; megtudja álmodni a jövöt, de nem mindig emlékszik tisztán az álomra, és csak olyan jövőt tud csak meglátni, ami szorosan kapcsolódik hozzá
Becenév: Ms Édesszájú
Szeret: friss levegő, napfény, csillagos ég, nyári zápor, fagyi, édességek, sütemények, jóság, együttérzés
Nem szeret: gonoszság, előítéletek, bunkóság, fájdalom, démonok, sötét angyalok, másokat bántani, sírás
Kinézet: 172 cm magas vagyok, és teljesen meg vagyok elégedve ezzel a magassággal. A súlyom megfelelő, pontos mennyiséget nem tudok, de azt tudom, hogy sovány vagyok. A hajam szőke, és enyhén hullámos, de néha még azt is eltüntetem belőle, ha akarom. Túl sokat nem szoktam vacakolni a frizurámmal, a legtöbbször kibontva hordom. Csak néha esik meg, hogy valami új frizurát van kedvem kiprobálni. A szeem szürkés kék, de mindig is a szürke dominált. Az öltözködésem változatos, szoktam nadrágot és szoknyát is hordani, valamint tornacipőke és magassarkúkat is. Bár általában a lezább viseletért vagyok oda, amiben jól is érzem magam. Nem szeretem az olyan ruhákat, amiben még létezni is fáj. Olyanból nekem egy sincs a ruhatáramban. A sminket sosem részesítettem előnyben, nagyon ritkán használok, de akkor is csak kivételes eseményekre, például bálokra, vagy hasonlóra. Se tetoválásom, se pirszingem nincs, de már gondolkoztam rajta, hogy egyszer csináltatok valamit.
Jellem: annak ellenére, hogy démon vagyok, nem vagyok gonosz. Egyáltalán nem. Inkább angyalnak mondanám amgam, mint annak ami vagyok, de sajnos nem változtathatom meg azt, aminek születtem. Azt kell mondjam, hogy eléggé félénk vagyok, bármiről is van szó. Szinte mindentől félek, és ezért piszkáltak is kiskoromba eleget. A félénkségem miatt sosem járkálok egyedül sötétedés után, kivéve amikor muszáj. Eléggé ügyetlen és szétszort vagyok, bár ezt nagyon nem szeretem. Van, hogy egy nap akár milliószor is elesek a nagysemmiben, vagy jobbik esetben a saját lábamban. Emlett még törékeny és könnyen megbántható vagyok. Tudom, nem épp ezek a legjobb tulajdonságok amik felfedezhetőek bárkiben, de én ilyennek születtem.

Ez az én családom

Anya: Irene Belikov ×× 42 ×× Démon ×× rossz, hiába az anyám. Sosem jöttünk ki, mivel én jó vagyok, ő meg rossz. Bár ne lennénk annyira rosszban
Apa: Ismeretlen ×× Ismeretlen ×× Démon ×× semmilyen, bár a 16. születésnapomtól levelekt küld nekem
Testvér/Testvérek: Ivan Belikov ×× 22 ×× Démom ×× ő az én bátyám, aki bármennyire is démoni, megérti, hogy én nem akarok rossz lenni. Remekül kijövünk, bár anyánk ezt nem díjazza. Mindig mellettem áll, és mindent elmondok neki, de sajna ő nem. De lassan már ez a dolog is kezd megváltozni.
Egyéb hozzátartozók: -

Ez az én életem

- Elgem van! - fakadtam ki, majd miközben a könnyeim utattörtek maguknak berohantam a szobámba. Kulcsrazártam az ajtót, és levetettem magam az ágyra. Gyűlöltem az egészet. Azt, hogy démon vagyok, de anyámat valahogy mégjobban. Nem bírtam tovább, a folytonos piszkálódsását. Mindig csak a rosszat találta meg bennem, és semmi jót. Sosem értettem meg, miért kell egy anyának ilyennek lennie a gyermekével, és, hogy miért vert annyira a sors. Egy ember volt, aki mindig mellettem állt, de ő nem volt velem. Messze járt, mivel feladatot kapott. Az is valószínű volt, hogy Ivan hónapokig, sőt, talán egy évig nem jön haza. Már rohadtúl hiányzott, hogy szépen fejezzem ki magam. Két hete nem láttam, és talán eddig az volt a leghosszabb idő. Általában max 4 napig volt távol, de akkor, sajna nem így volt.
Egy óra sem telt el, mikor zörejt hallottam az ajtó felöl. Valaki a zárral matatott. Anyám nem akart volna bejönni, más meg nem volt otthon. A vér is megfagyott bennem, mivel fogalmam nem volt arról, hogy ki lehet az. Eszembe jutott számtalan lehetőség, de midnegyikben egy gyilkos, vagy pszichopata jött be. Amikor a kulcs hangos koppanással a földön landolt, a szívem, már a torkomban dobogott. A zárban valami kattant, a kilincs lassan lenyomódott, és ahogy az ajtó kinyilt, egy örökké valóságnak tűnt a dolog. Elősször csak egy sötét alakot pillantotam meg, majd mikor az illető előre lépett párat, egy ismerős férfit vettem ki a homályos képből.
- Ivan.. - szinte csak sóhaj volt a szó, amit kiejtettem, de ő így is meghallotta. Oda lépett hozzám, leült az ágyamszélére, és magához húzott, s végül átölelt. Kezdtem megnyugodni, bár még mindig sírtam. Magamba szippantottam az illatát, ami bár nem ugyanaz volt, mint gyerekkorunkban, de én még mindig imádtam. Az ő közelsége volt egyedül olyan, ami megnyugtatóan hatott rám. Csak azt nem értettem, miért pont most jött haza, és miért nem kopogott, mint máskor. Fel is néztem rá, de mielőtt még megszólalhattam volna, ő meg is adta a választ.
- Tudod jól, hogy a megérzéseim sosem csaptak be. - a vállára hajtottam a fejem, és el is mosolyodtam. Imádtam benne, hogy mindig tudta mikor van rá szükségem. Ő az én bátyám volt, és mindent szerettem benne.