Daned Vincent Nacrosh

A fájdalom hozzátartozik a fejlődéshez. Így tanulunk.

Ez volnék én

Teljes név: Daned Vincent Nacrosh
Kor: 26
Nem: Férfi
Születés: 1987. Augusztus 23. - Pokol
Play by: Tyler Hoechlin
Titulus: -
Csoport: Démonok
Képesség: Eggyé válás az árnyékokkal
Becenév: Daned, Vincent, Vin
Szeret: a nyugalmat, a képességét, a csendet
Nem szeret: idegesítő emberek, ellentmondás, hisztizés
Kinézet: Szerintem, ezt az egész „kinézet” dolgot el lehetne intézni annyival, hogy megkérem a kedves embereket, hogy nézzenek rám. De, csak most, mivel én ilyen kedves vagyok, tartok nektek egy kis beszámolót… Átlagos magassággal vagyok megáldva, körülbelül 185 centi magas, ha vagyok, testalkatom, erős, izmos, jól kidolgozott. Hajam színe feketébe nyúló, és, általában felzselézve hordom. Bár, nagyon ritkán, de lehet látni „feltupírozott” haj nélkül is. De biztosíthatom a városlakókat, hogy nem fog többet előfordulni, úgyhogy nyitott szemmel járjanak, hogyha legalább még egyszer anélkül szeretnének megnézni… na akkor, hol is tartottam? Ja, igen… nos, a szemem színe… néha kékes, olykor zöldes, de még a szürkés is előfordulhat. Néha variálva van a kettő, néha napján mind a három szín fellelhető benne, de jobb esetben szürkés árnyalata van. Arcberendezésem egy az egyben a régi, Walesi nemesekére hasonlít. Öltözetem pedig nem tér el az átlag halandókétól. Általában fekete öltözetben jelenek meg, fekete farmer, fekete póló, és bőrdzseki. Körülbelül ennyivel le tudnám írni az öltözetemet, de, csak hogy részlet gazdagak legyünk, néha eldobom a zord külsőmet, és színesebb egyedeket aggatok magamra. Na, remélem most már mindenki boldog…
Jellem: Na, most már ez is? Remek… akkor jobb minél hamarabb túlesni rajta. Nos, egyáltalán nem vagyok az a személy, aki mindennek a jó oldalát látja, és álmában egyszarvúakkal rohangál egy szivárvány hídon, esetleg egy virágokkal tarkított dombon. Szerintem ez az, ami a világon a legmesszebb áll tőlem. Általában mogorva módon állok hozzá mindenhez, sose arra gondolok, hogy akármelyik pillanatban történhet valamilyen borzalom, ami teljesen megváltoztathatja az életemet. Egy szóval, pesszimista vagyok, mindennek, hogyha lehet, a rossz oldalát látom. És mindig találok rá okot, hogy ezt tegyem. Ezek mellet agresszív vagyok, hogyha valaki ellent mer nekem mondani, annak akármilyen figyelmeztetés nélkül képes vagyok neki ugrani. Ám, mostanság próbálom tolerálni ezt a viselkedést, hiszen nem minden esetben érem el azt verekedéssel, amit akarok. Vagyis hát… mégis, de azért az emberek szívesebben közlik velünk azokat a tényeket, amikre kíváncsiak vagyunk, hogyha higgadtan próbáljuk meg kiszedni belőlük. Csak az a gáz, hogy ez nekem soha nem ment. Rögtön képes vagyok nekiesni akárkinek, ahogy azt az előbb is említettem.
De, hogy ne keltsek mindenkiben erőteljes utálatot irántam, mondom pár jó dolgot is… ahhoz képest, hogy mogorvának mutatom magam, amikor csak lehetőségem akad, tudok úgy is viselkedni, ahogy azt egy normális ember tenni szokta. Képes vagyok normálisan kommunikálni, hogyha nem hozzák ki belőlem az állatot. És bevallom, olykor képes vagyok megengedni magamnak egy kisebb mosolyt, vagy valami nevetés szerűséget. Bár, ezt erőteljesen próbálom kiűzni magamból, mivel így meg tudják ragadni ezt az énemet, és feltudják ellenem használni.
Ez az én családom

Anya: Amanda Watson×× 48 ×× Démon ×× nem ápolok vele jó kapcsoaltot
Apa: Darren Nacrosh ×× 51×× Démon ×× és vele se…
Testvér/Testvérek: Dante Nacrosh×× 29 ×× Démon ×× Ő az egyetlen értelmes lény a családomban, akit képes vagyok felvállalni.
Egyéb hozzátartozók: Scott Nacrosh ×× 21 ×× Mortal démon ×× Nos, ő az én drága unokaöcsém, aki minden áron meg akarja keseríteni az életem.

Ez az én életem
Mély levegőt véve ülök le a kanapéra, hogy továbbra is bátyám ordibálását hallgathassam. Komolyan mondom, úgy ülök itt, mint egy hat éves, aki tönkretette a játékát, és most az apja szidja azért, mivel újat akarna. Csak, hogy kicsit se vagyunk ebben a helyzetben. Sőt… igaz, hogy apámmal nem ápolok jó kapcsolatot, ezért a bátyámra tekintek úgy, mint a családom fejére, de azért kétlem, hogy huszonhat éves létemre beleszólhatna az életembe. De most, mintha legalábbis parancsba lenne adva ülök a kanapémon, és hallgathatom, hogy milyen vadbarom vagyok. Akárhogy is próbálom vele megértetni, hogy ezzel én is száz százalékig tisztában vagyok, nem akarja elhagyni a házamat. Hogyha igaza van, arról képes két órát is beszélni, a mostani esetben ordibálni. De, hogyha mondjuk én mondok olyasmit, amit ő nem úgy lát, és az én nézetem győz, akkor meg vérig van sértve, hogyha ugyan azt kezdem csinálni, amit ő. Végül is, ilyenek az idősebb testvérek. Nem engednek az igazukból, de, hogyha megtörténik, akkor képesek minden követ megmozgatni, csak azért, hogy végül ők nyerjenek. Csak hát, fogalmam sincs, hogy drága bátyám mért akar egyfolytában versengeni velem. És akárhányszor megkérdezem ezt tőle, csak megrántja a vállát, és folytatja tovább az eszmecserénket. Ezek után meg csodálkozik, hogyha a beszélgetésünk negyedénél, jobb esetben a felénél már nem arra koncentrálok, hogy mit próbál nekem magyarázni. Hiszen, ki akarja azt hallgatni minden egyes beszélgetésnél, hogy ő milyen jó, meg ez meg az. Szerintem, inkább maradjunk annyiban, hogy egy démon soha a büdös életben nem lesz jó. Én se. Ő se. És még a huszadik se. Senki… ezért is van az, hogy az angyalok képesek átállni a démonok oldalára, de a démonok nem tudják ugyan ezt megtenni. Hiszen, nincs bennük még annyi jó indulat se, hogy valamilyen kedves gesztust tegyenek a másik iránt. Én is ezért próbálom kiirtani magamból mindenféle jó szándékot, hiszen egy démonra sose volt jellemző az, hogy normálisan tudjon kommunikálni egy másikkal anélkül, hogy mindenféleképpen a torkának akarna ugrani. És hát, hogyha kihozzák belőlem, akkor én ezt meg is teszem, de jobb esetben csak annyiban hagyom, hadd mondogassa tovább a sületlenségeit. Akkor viszont kikapcsol az agyam, és minden erőmmel azon vagyok, hogy próbáljam kiűzni a fejemből azokat, amiket a másik fél hozzám intéz.
- Figyelsz te rám egyáltalán?! –ordítja a képembe Dante, amire rögtön felkapom a fejemet, és csak értetlenül meredek rá. – Mégis hogy lehettél te ekkora barom, hogy beleszerettél egy angyalba? Van fogalmad róla, hogy ennek milyen következményei lehetnek?!- folytatja a veszekedést. Ökölbe szorított kezekkel pillantok fel rá, és, miközben szaporán kezdem venni a levegőt, minden erőmmel azon vagyok, hogy ne húzzak be neki. Komolyan, mért nem tud már leakaszkodni rólam? Jobb dolgom is van, mintsem, hogy nap, mint nap azt hallgassam, hogy milyen állat vagyok, mert hagytam közelebb engedni magamhoz egy, holmi „jött mentet”. Szerintem csak akkor tudna megnyugodni, hogyha képes lennék átállítani az oldalunkra. Akkor talán áldását adná ránk, de így, hogy úgy néz ki, ő továbbra is az angyalok táborát erősíti, elég kevés rá az esély, hogy lesz egy nyugodt percem is bátyám nélkül.
- Igen! De most már k*rvára elegem van belőled, hiszen néhány évvel ez előtt veled is ez volt a helyzet! Én akkor próbáltam a saját dolgommal foglalkozni… akkor te mért nem tudod ugyan ezt megtenni?! –felelem ingerülten, miközben felpattanok a kanapéról, és egy szemtől szembe tudom felé intézni a szavaimat. Hogyha vele nem történt volna meg ugyan ez, akkor azt mondom, hogy oké… de így, hogy még régebben fülig oda volt egy angyalért, így már kevésbé nézem ezt el neki. Mindannyian követünk el hibákat, és igaz, hogy nekem ez a legnagyobb, amit valaha is csináltam, de ő ugyan ezt követte el. És így, hogy ezt közöltem vele, már furcsa módon, de képes visszamenni a képéből.
- Tudod mit? Én csak segíteni akartam neked, hiszen így magad ellen fordítod a sorsod… De legyél önfejű bunkó, és menj, ólálkodj az angyalkád körül.  Remélem tapasztalni fogod azt, hogy milyen az, amikor elveszik tőled…–feleli sűrű, de mély lélegzeteket véve, majd felkapja a kanapéról a kabátját, és azt szorongatva hagyja el a lakásomat. Talán már ezt kellett volna tennem az első pillanattól kezdve. Itt hagyni a bátyámat, hadd bosszankodjon magában, én pedig éljem a saját életemet... És, nem mellesleg, neki is ezt kéne tennie, de ő jobban élvezi azt, hogyha az öccsét oktathatja ki az élet nagy fájdalmai kapcsán. Szerintem, magamtól is ráfogok jönni ezekre, és nem kell nap hosszat az ő okító dumáját hallgatnom…