Samanta Mills

Élj a mának!

Ez volnék én

Teljes név: Samanta Mills
Kor: 17
Nem: lány
Születés: 1996.08.16. Heaven
Play by: Jena Lee
Titulus: -
Csoport: Angyal tanonc
Képesség: Telekinézis
Becenév: Sam, Samy
Szeret: két pillangókés
Nem szeret: a csilli-villi rucik, nyávogás, rettegés
Kinézet: Nem vagyok egy hatalmas termet, pont így tökéletes. Nem vagyok egy fotómodell alkat sem, de a csontvázak maradjanak csak otthon. Angyal származásom ellenére szeretem a sötét színeket mint a ruházatomban, mint a hajamban, egy vastag tincsben. Szemeim szinte már feketék, de pont passzol fekete, hosszú, általában egyenes hajamhoz. Szeretem váltogatni a hajam stílusát, ezzel is kitűnök a többiek közül.
Jellem: Nem, nem szenvedek feltűnési viszketegségben, csupán szeretek különc lenni. Cserfes, néha már eléggé elviselhetetlen némber vagyok, de néha jól esik kihozni másokat a béketűréséből. Pörgök, akár egy búgócsiga, ha netalántán nem találok semmi elfoglaltságot, akkor abba képes vagyok belepusztulni. Az unalom mint szó, csak is a rossz kategóriás szótáramban jelenik meg. Nem szeretek egyedül lenni, csak nagy ritkán, mikor tényleg elkél egy kis magány, de az is csak nagyon rövid idő legyen, mert a gubó állapot nem az én reszortom. szóval egy nagyszájú csitri vagyok, akit elég nehéz lekapcsolni, de vannak, akik pont így szeretnek.

Ez az én családom

Anya: Adame Mills ×× 245 ×× Angyal ×× elég jó
Apa: Melanie Mills ×× 200 ×× Angyal ×× elég jó
Testvér/Testvérek: -
Egyéb hozzátartozók: -

Ez az én életem

Az én történetemben nincsen semmi furcsa, vagy szokatlan. Pontosan 96 augusztus tizenhatodikán születtem Heavenben. Eddigi életem kimondottan nyugodtnak mondanám, de csak a saját szemszögemből. Magam részéről elég eseménymentes életet tudtam magam után, ha nem vesszük azt a rengeteg csínytevést, rosszalkodást, amivel kikergettem a szüleimet a világból.
Mindig is szeretettben éltem. Sőt, a szüleim majdnem, hogy imádtak engem, és meg kell mondanom, sokszor túlzásba is vitték ezt a szeretet. Mindent megkaptam, csak ki kellett nyitnom a szám. Ez a bánásmód a legtöbb gyereket elkényeztetett apuci kedvencévé tették volna, én meg pont az ellenkezője lettem, vagyis inkább teljesen más. Én ugyan nem kezdtem el senkinek sem nagyzolni, hogy nekem ez van, meg amaz. Más irányba fordultam. Valami rossz felé, de az egyszer biztos, hogy nem normális. Legalább is anyám ezt mondta nekem. Nem normális, ahogy viselkedem. Mit is tettem azért, hogy ezt mondja nekem szülőanyám? Sok rosszat, sok turpisságot, sok csínyt. Ez volta, vagyok és leszek is én. Ezen már nem lehet változtatni. Ám mikor majdnem felgyújtottam a házunkat egy ilyen csínytevés során, akkor a szüleim elgondolkoztak, hogy vajon jó szülők-e. Én meg nem akartam őket ebben megzavarni. Ugyan, hét éves voltam, még gyerek. Mindenki követ el hibákat hét éves korában. Oké, nem egy angyal gyereke, de akkor is... Mára már beláttam, hogy rossz ötlet volt gyertyát lebegtetni a könyvtárszobában. Na, igen. Ez meg a másik. Anyámék nem hitték el, hogy ezt csináltam, pedig tényleg. Fogalmam sincs, hogyan tudtam megcsinálni, mert ezután próbáltam, de nem ment. Akkor, azon az estén, olyan könnyű volt, mint az egyszer egy. Nem zárták ki a tényt, hogy talán tényleg ez lesz a képességem, de az, hogy hét évesen egy gyertyát lebegtessek, azt képtelenségnek tartották.
Aztán teltek az évek, még mindig olyan kis búgócsiga voltam, mint eddig, de legalább azóta sem gyújtottam fel a házat. Hát talán néha sikerült kisebb robbantásokat ügyeskednem, mert engem annyira érdekelt a kémia, még az a szerencse, hogy gyorsan vissza nőtt a hajam...
Soha nem volt erősségem a tanulás, vagy a jó pofizás. Inkább a magam útját szerettem járni mindig is, a saját fejem után mentem, csak előre, amíg elém nem ugrott egy oszlop, ami fájdalmasan meghátrálásra késztetett. ezt az oszlopot hívják Marcusnak. Még az iskolában ismertem meg. Egykorú velem, és őt egyáltalán nem zavarta soha, hogy ilyen vagyok. Ilyen szertelen, nagyszájú és a többi. Valahogy neki mindig sikerült a legnagyobb ostobaságokat kiverni a fejemből. Nem mondom, hogy egy szent angyalka, mert ő is benne volt pár apró csínyben, de ő tudott józanul is gondolkozni, amit nekem is meg akart tanítani. Kicsit talán ment is, de ahogy azt már írtam, én soha nem szerettem tanulni. Például az ő ötlete volt, hogy fessünk be egy tincset a hajamból. Mikor anyáék meglátták az új hajamat, majdnem kifutottak a világból.
Szeretem a szüleimet, nagyon is, még ha nem is látszik, de olykor olyan maradiak. Igaz, hogy a mennyországban vagyunk, de attól az még nem azt jelenti, hogy itt is mindennek tökéletesnek kell lennie. Mert ugyebár nem az. Nem én vagyok az egyetlen aki ezt észrevette. Mindannyian, akik ott vagyunk, tudjuk jól, hogy valami nem stimt, és szerintem hamarosan ki is fog derülni minden turpisság. De az a legjobb benne, hogy ezeket a csínyeket nem én követtem el.
Utolsó éves diákként, már alig várom, hogy végre lemehessek a földre, bár az én előéletemet nézve, inkább kiláncolnának egy sötét kamrába, minthogy oda leengedjenek. De én úgy is le fogok oda kerülni, ha törik, ha szakad!