CONRAD WAYNE DUMORT

Vannak halhatatlan szavak. Régen elfelejtett vagy hamuvá égett szavak, amik újjászületésre várnak, mint a főnix, saját hamvaiból.

Ez volnék én

Teljes név: Conrad Dumort
Kor: 24
Nem: férfi
Születés: Franciaország, Touloun 1989. május 8.
Play by: sean o'pry
Titulus: the liar
Csoport: sötét angyal
Képesség: emberfeletti reflexek
Becenév: Mr. Dumort, Con
Szeret: ;; cigaretta
;; egyedüllét
;; könyvek
;; vodka
;; orosz maffia
Nem szeret: ;; nyávogás
;; ölelés
;; szánalom
;; fehér zokni
Kinézet: Most nézzél rám... Hát nem akarod megcsókolni azokat a telt, formás ajkakat? Határozottan hívogatóbbak, mint az istenek legédesebb nektárja. Tudom, hogy akarod. A tekinteted miért pont a szemeimben veszik el? Hoppá, már értelek; hát ki ne akarná egész nap ezeket a tengerszínű íriszeket nézni? Nem mintha belelátnál a lelkembe, hiába is próbálkozol...
Ne csavargasd a hajam! Igen, lehet, hogy fekete, és fénylik, mint a szatén... Képzeld el, nekem ehhez nem kell kondicionáló! Mit matatsz az ujjaiddal az orromon? Talán nem tetszik a határozott, görbe vonal?
Melegek a kezeid, ahogyan végigsimítasz az arccsontomon, ami erőteljesen ugrik ki. Ez tetszik neked.
Most máris a ruhám érdekel? Tisztában lehetnél azzal, hogy adok magamra, melegítőnadrágot a szekrényemben nem találsz, csakis neves márkákat viselő modern fazonú nadrágokat, felsőket, bőrkabátokat és bakancsokat, amelyek sötét színben pompáznak. Ó, hogy láttál egy fehér inget is? Szerintem határozottan tévedsz; az csak egy szellem lehetett...
Jellem: Valamikor én is egy tündibündi bogárka voltam Fifi virágoskertjéből. Csakhogy a sötét oldalon több csokit kaptam...
A humorérzekémet megőriztem, miután a sötét oldalhoz átálltam, ám több emberi tulajdonság is ragadt rajtam, amiket sehogyan sem tudtam eltüntetni. Ők viszont annyira mások voltak, mint én. Erősebbnek kellett magam mutatni. Csakhogy ha az ember sokáig játszik valaki mást, aki nem önmaga, akkor egy idő után el is felejti azt, hogy ki volt valójában... A kedves énemnek eme beszéddel búcsút is inthettem. Az új Cesar-t kívülről egy burok vette körül az érzések ellen. Egy olyan ember lett belőlem, aki nem vetette meg az egy éjszakás kalandokat, a balhékat, a verekedéseket sem. Viszont valahol, a lelkem mélyén valami eszméletlenül dörömbölt, hogy ez így nem helyes...
Elnyomtam azt az angyalt, aki még megmaradt bennem, holott ez felemészt engem: még mindig képes vagyok szeretni, viccelődni, és nevetni, nem csak gúnyosan, hanem szívből. De már nincsen kiért megtennem...

Ez az én családom

Anya: ALia Dumort ×× 205 ×× Angyal ×× kitagadott
Apa: Florian Dumort ×× 297 ×× Angyal ×× kitagadott
Testvér/Testvérek: Sedwick Dumort ×× 14 ×× Angyal ×× halott


Ez az én életem

 Aranyszínű, hullámos haja most élettelen, szürkének ható tincsekben tapadt sápadt arca köré. Máskor élettel teli, mézszínű szemei most csak üvegesen meredtek rám. Halvány, cseresznyeszínű ajkain vékony vörös csík húzódott.
 Cara.
 Az én kis Cara-m meghalt.
 A fájdalmam torzszülött módjára tört ki belőlem; ordítva csapkodtam és ütöttem mindent, ami az utamba került. Nem akartam elhinni, sem beletörődni abba, hogy elment. Azt mondta, hogy ő mindig betartja az ígéreteit.
 Hazudott.
 Akaratlanul is megráztam csontos, alma fehér vállánál fogva. A feje erőtlenül bicsaklott előre és hátra. Nem szerettem volna egy látni, bár meg sem fordult a fejemben, hogy egyedül hagyjam a kórházban. Nem nyúlhatott hozzá senki emberi lény!
 Cara sosem volt angyal, sem démon, csupán egy egyszerű lány, átlagos élettel. De valami mégis megfogott benne, és attól fogva képtelen voltam egy pillanatra is elhagyni őt.
 Most viszont ő hagyott el engem.
 A keserű, méregbe mártott tört megforgatták a szívemben; mintha egy kulcsot fordítottak meg a zárban, úgy nyílott ki előttem egy új ajtó, mely fájdalommentességet ígért...

;;

 Az ötlet undorítóan csírázott ki a fejemben, ám még mielőtt teljesen rájöttem volna, hogy mit akarok tenni, már megtettem. A keserűség és a veszteség köde borult a szemem elé, eltakarva minden mást.
 A kezeim lanyhultak a szorításon, amelyet az öcsém nyakán képeztem. Szinte hidegvérrel öltem meg azt, akire egykor mindig számíthattam. A legtökéletesebb angyal volt, aki valaha ismertem... De ez kellett ahhoz, hogy áttudjak állni a sötét oldalra.
 Lelkiismeret furdalás nélkül néztem az élettelen testre. Nem zavart, hogy alig tapasztalhatott meg valamit a világból, az érzések hurrikánjából... Ő már nem fejlődhetett tovább.
 Felnyaláboltam a kiforratlan testet, a súlya szinte meg sem kottyant nekem. Az utamat az egyetlen, általam ismert démon felé vettem, akin keresztül kapcsolatba léphettem az ősökkel.

;;

A napfény élesen égett a retinámba, hogy utána az enyhítő sötétség vegyen körül. Nem éreztem magam annyira biztonságban, egy hullával a kezemben és egy démonnal a jobbomon, aki parázsló szemekkel, és elégedetten méregetett.
 - Nocsak, nocsak, a mi jófiúnk átáll a sötét oldalra? Talán a jóknál elfogyott a süti? - gúnyolódott a szép arcú démon, ám a lelki miatt még nevet sem érdemelt. De az érzés, amit hiányoltam, az a bűntudat volt, hiszen nem fogott el, amikor arra gondoltam, hogy nemsokára én is egy leszek közülük.
 - Semmi közöd nincsen hozzá! - sziszegtem neki dühösen, és az öcsém testét a földre dobtam.
 - Tanulj meg szépen válaszolni, különben keresned kell egy másik démont!
 Résnyire húzott szemekkel néztem rá. Az idő sürgetett, a szívemben lévő fájdalom minden egyes másodperccel erősebb és fojtogatóbb lett. Jobban szükségem volt egy démonra, mint bármikor máskor.
 - Már nincsen értelme az angyalok közé tartoznom. Ez megfelel? - köptem neki a szavakat felvont szemöldökkel. Vastag ívű ajkain elégedett mosoly jelent meg, ahogyan bólintott.
 Képtelen voltam felállni az öcsém teste mellől. Szükségem volt egy páncélra, egy okra, ami miatt eljátszhatom a gonosz, az érzéketlent, csakhogy menekülhessek Cara emléke elől. Miatta maradtam jó, de a fonál, amit ő jelentett, már réges régen elszakadt...